Koncertajánló | Amikor nem mi megyünk ki az utcára – ők jönnek hozzánk: az ezredforduló brit hip-hop nagyágyúja, a The Streets lép fel Budapesten

Vasárnap egy igazi zenei csemege helyszíne lesz az Erzsébet téri Akvárium Klub: Mike Skinner három évtizede létező, de csak az ezredforduló után sztárrá váló formációja, a The Streets illesztett be egy budapesti fellépést a nyári, európai turnéjába. A sajátos, hip-hop, garage és grime zenei elemeket ötvöző együttes évtizedes hallgatás után másfél éve aktivizálta magát és állt 2023 októberében a nyilvánosság elé egy új albummal, a The Darker The Shadow The Brighter The Light című anyaggal (amelyet egy film is kísért ) – a régi slágerek mellett ezt lesz alkalmunk élőben meghallgatni.

Ahogy a ’60-as években a The Beatles világhírűvé te(he)tte a liverpooli munkásosztály akcentusát, a Scouse-t, úgy az ezredfordulón miért ne rappelhetne egy szintén brit banda a londoni munkásosztály Cockney akcentusában? Talán azért, mert birminghami. Erre az ellentmondásra nem tudjuk a magyarázatot, mindenesetre Mike Skinner hosszú történetmesélős rapjeinek sajátos ízt ad a kiejtése, amely egyedi kontrasztot képez a feszes tempóval, a kellemes, olykor komolyzenei melódiákkal, a soulos betétekkel. 

Skinnerék az Original Pirate Material című albumukkal 2002-ben robbantak be a világ számára permanensen trenddiktáló brit popzenébe. „Ezt mindenképpen hallanod kell, mert ez valami teljesen új és más, mint amiket eddig hallhattál” – mondták londoni ismerősök e sorok írójának, aki 2004-ben kint élt – és valóban: olyan unikális és elementárisan friss volt az első stúdióalbum, a „kalózlemez”, hogy a széles, gyakran egy kaptafára készülő elektronikus zenei szcénában néhány hang alapján is fel lehet ismerni, hogy „ez a Streets”. A Turn The Page, a Let’s Push Things Forward, a The Irony of It All vagy a záróopusz; a Stay Positive, olyan tipikus Skinner-klasszikusok, amelyek biztos kézzel orientálják az embert, hogy milyen is a The Streets-stílus.

Az említett 2004-es évben jelent meg az együttes második stúdióalbuma, az A Grand Don’t Come for Free, amely egy olyan magas szférája az egységes koncepcióalbumoknak, amilyen művészi minőséget ebben a műfajban csak a zseniális Yonderboitól hallottunk. És ezt nemcsak én gondoltam így, hanem Robert Dimery, az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenei kézikönyv szerkesztője is, aki a halhatatlanok közé emelte az anyagot.

És hogy mi várható vasárnap este? Nos, a fentiek alapján valószínűleg egy felejthetetlen este, amellyel kapcsolatban nem mérsékelte a felfokozott elvárásaimat Zenit Incompatible művésznevű DJ barátom, aki, amikor arról érdeklődtem, hogy jön-e a koncertre, a következőkről világosított fel: az Original Pirate Material a mai napig a top 10 lemeze között van, az akkor egy „definitív ébredés” volt számára, így aztán 23 éve vár erre a lehetőségre, fél éve megvette a jegyét és a görögországi nyaralását is ehhez igazította.