A Tankcsapda méltóképpen zárt le egy korszakot – nagyszabású koncerttel a Budapest Parkban

A Tankcsapda március 6-án egy közleményben jelentette be, hogy Sidlovics Gábor ’Sidi’ gitáros kiszáll a zenekarból, de a tavaszi fellépéseket még végigcsinálja – a zenekar az elmúlt tizenhárom évben megszokott felállásban utoljára május 2-án a Budapest Parkban egy teltházas koncerten volt látható és hallható. A zenekar egyúttal egy új korszak megnyitásáról is hírt adott; új album készül, mégpedig olyan felállásban, amilyenre nem volt még példa a magyar rockzene történetében: tíz szám az ország tíz különböző – talán a tíz legjobb – gitárosával.

A Lukács László által 1989-ben alapított Tankcsapdában 13 évvel ezelőtt volt már egy nagy visszhangot kiváltó tagcsere – akkor 19 év után távozott Molnár Levente ’Cseresznye’ szólógitáros és került a helyére Sidlovics. Ekkor egy sajtótájékoztató keretében jelentették be a váltást, ahol Lukács így fogalmazott: „A Tankcsapda jellegét vagy jellemzőjét a lukácsos dolgok adják meg, és (…) azt gondolom, hogy ebben nagyjából mindenki egyetért”. És valóban, bár a két gitáros stílusa és képzettsége között jelentős különbség volt (míg Cseresznyére a nyers, sallangmentes játék, addig Sidire a technikásabb, szélesebb spektrumú futamok voltak jellemzők), a lényeg, Lukács sajátos zenei és szövegvilága, amely a mai napig meghatározza az együttes zenéjét és produkcióját, változatlan attribútum.

Lukács László vitathatatlanul egy olyan autonóm őstehetség, aki a több rétegű dalszövegeivel egyszerre megkerülhetetlen kortárs költő, egyszerre karizmatikus frontember és zárkózott magánember, és egyszerre egy „közülünk való”, vidéki, proli srác, akinek a múlhatatlan dühe a fűtőanyaga, az isten adta tehetsége a szerencséje és a felelőssége, az ezek keverékéből származó küldetéstudata és örökös bizonyítási vágya pedig a rá nehezedő teher, amelyek miatt úgy érzi, mintha egyedül harcolna az egész világ ellen. „Én, ha újra megszületnék, biztos rock ’n’ roll sztár lennék, nem csak egy olcsó vidéki srác” – énekli részben magát kifigurázva, sokkal inkább a kritikusait lecsendesítve.

Mikkey Dee, a Lukács és még sokunk számára etalon Motörhead zenekar dobosa nemrég úgy nyilatkozott, hogy ma már nem létezhetne olyan zenekar, mint a Motörhead volt – amely csak tíz éve szűnt meg, az alapító-frontember Lemmy Kilmister halálával –, mert túlságosan vadak és szabadok voltak, kizárólag olyan dalokat írtak, amilyenek nekik tetszettek. „Nyilván örültünk, ha valaki másnak is bejöttek, de azt is pont leszartuk, ha mindenki egy rakás szarnak tartotta őket.” A zenélésből nem könnyű megélni, különösen, ha az ember nem köt kompromisszumot, ma pedig, a politikailag korrekt szóhasználat időszakában már nehezen tudnának működni, sőt, jó eséllyel rács mögé kerülnének, vélekedett a dobos.

Nos, ez a fajta szabadsága az elmúlt 35 évben a Tankcsapdának is megvolt és mind a mai napig megvan. Sokszor húztak újat, sokszor haladták meg a korábbi önmagukat, anélkül, hogy elárulták volna azt. A szokásos évzáró debreceni koncertjeiket a kisebb helyszínekről idővel rendre teltházas Főnix csarnokbeli bulikra cserélték, számtalanszor körbeturnézták a Kárpát-medencét és évről évre – egyedüli magyar együttesként – Nyugat-Európát, felléptek a legendás, hollywoodi Whiskey A Go Go-ban, más alkalmakkor több tízezer ember előtt, Budapesten pedig eljátszotta tőlük A legjobb mérget a Metallica. Ennyi sikertől megrészegülve akár el is veszíthették volna az ízlésüket és az arányérzéküket – ám sokakkal ellentétben soha nem playbackeltek televíziós esztrádműsorokban, nem hakniztak pártrendezvényeken, nem bohóckodtak vendégművészekkel, nem énekeltek duettet, nem mentek el főzőműsorokba vagy zenei tehetségkutatónak nevezett reality show-kba úgynevezett zsűritagnak, soha nem kooperáltak a bulvármédiával, nem pózoltak színpadokon szépelegve dalszövegeket elemezve.

A zenekar önazonosságának megőrzéséhez hozzátartozik, hogy nem felejtették el, hogy honnan jöttek. Mindig vállalták debreceni lokálpatriotizmusukat, amiben van valami végtelenül megkapó hűség egy olyan városhoz, amelynek se folyója, se tava, se hegye, a látnivalói számával kapcsolatban pedig e sorok írójának – Debrecen szülötteként némi pozitív elfogultság ellenére is – az északangol Middlesbrough jut eszébe, ahová állítólag csak úgy lehet külföldi futballistát igazolni, hogy csak a szerződés aláírása után mutatják meg az aspiránsnak a várost… Debrecenre a mostoha adottságai miatt mindig is jellemző volt valami dacos élni akarás, amihez tartozott/tartozik egy nyers, szókimondó habitus, amely – meggyőződésem – a Tankcsapda és Lukács 36 éves virágzásának szükséges táptalaja. És hogy honnan jött a Tankcsapda, arra jó példa a zenekar eddigi próbatermeit sorra vevő kétrészes dokumentumfilm – ahol csupa olyan, nemhogy zenekari próbákra, hanem emberi tartózkodásra is alig alkalmas helyszíneket ismerhettünk meg Lukács szellemes kalauzolásával – ami alapján immár biztosra vehetjük: ilyen adottságokból indulva ilyen magasra jutni és tartósan fennmaradni, ahhoz nem volt elég zseninek és elhivatottnak lenni, ahhoz annál több: őrültség is kellett.

Ilyen előzmények után jött a hír Sidlovics távozásáról, amellyel kapcsolatban sokat elárul a frontember, énekes-basszusgitáros Lukács és a dobos Fejes Tamás attitűdjéről, hogy mielőtt bárki is temetni szeretné a zenekart, olyat húztak, mint még senki: felkeresték az ország tíz legjobb rockgitárosát, hogy velük vegyék fel a készülő új albumot. Tíz szám, tíz gitáros – talán egy kimondatlan és dacos üzenet is lehetett ez a távozónak, az aggodalmaskodóknak és a kárörvendőknek: „ha távozol, egy pillanat alatt találunk tíz másikat – tíz jobbat – a helyedre”. A névsor egyébként igen impozáns: Bodor Máté (Alestorm, Leander Kills), Csató Péter (Replika), Farkas Zoltán (Ektomorf), Kozma Norbert (Rúzsa Magdi), Lukács Péter ’Peta’ (Bikini), Madarász Gábor (Ákos, Hobo), Nagy Máté (Omen, Kalapács), Takács Vilmos ’Vilkó’ (Hollywood Rose, Ganxsta Zolee és a Kartel, Dos Diavolos), Tátrai Tibor (Generál, Hobo, Tátrai Band, Godfater), Vörös Attila (Nevermore, Leander Rising). Lukács és Fejes egy alákérdezős interjúban beszélt a tíz gitárosról, ahol a riporterrel együtt végig kerülték azt a nyilvánvaló tényt, hogy a tízes névsorban van a leendő gitáros neve is. Mindenesetre a zenekar egyelőre briliánsan folytatja a médiahacket a leendő szólógitárossal kapcsolatban és a nyári turné előtti utolsó pillanatokban mindössze annyit jelentettek be, hogy ki lép fel az első koncerten – más koncerteken meg majd mások és hogy ki lesz az állandó tag, az majd később derül ki.

Mielőtt azonban ez az új, izgalmas időszak elindult volna új albummal, tíz gitárossal, miegyébbel, méltóképpen le kellett zárni az előzőt. Ezt a Tankcsapda minden kétséget kizáróan tökéletesen abszolválta: teltház a Budapest Parkban; összeszedett fellépés; energiától duzzadó zenélés; változatos, pörgős setlist majd’ két órán keresztül.

Az este 23 számában nagyjából egyenlő arányban kaptak helyet a korai évek (1989-1999), a középső időszak (2000-2012) és a Sidlovics-fémjelezte korszak (2012-2025) szerzeményei – így aztán hiányérzete senkinek nem lehetett és nekem úgy tűnt, hogy a koncerttel egyformán elégedettek voltak a huszonéves baráti társaságok, a sok megpróbáltatáson átesett punkok és a középkorú, középosztálybeli, lányos apukák is.

^{Fotók: Konrád Sándor}

Sidlovics Gábor méltóképpen búcsúzott élete eddigi legsikeresebb éveitől és a Tankcsapdától, a koncert végén a tagok egymást ölelve búcsúztak a közönségtől – így aztán nem is sejthetjük, hogy miért csak hat évet köszönt meg az együtt töltött 13-ból Fejes –, mindenesetre Sidi egy tiszteletkört is futhatott még a zárás után a rajongók körében. És hogy mit hagy maga után a gitáros? Kétségtelenül egy termékeny időszakot, amikor 12 év alatt 3 album született – ezek közül kettő (Rockmafia Debrecen, 2012; Urai vagyunk a helyzetnek, 2014) kétségtelenül éppen olyan sallangmentes, mint a régi albumok legjobbjai (A legjobb méreg, 1992; Jönnek a férgek, 1994; Az ember tervez, 1995; Agyarország, 2001; Élni vagy égni, 2003; Mindenki vár valamit, 2006).

A Tankcsapdát többször többféleképpen megpróbálták már „összepolitizálni”, de ők ezt mindig lerázták magukról – a legkendőzetlenebben talán a fenti idézetben. Őszintén debreceni lokálpatriótának vallják magukat, Lukács pedig többször beszélt már arról, hogy ő az emberek összekapcsolásában hisz, nem a szétválasztásukban és bár sokat gondolkodik és énekel hitről, azok inkább alapvető emberi létkérdések, semmint keresztény hittételek.

A Tankcsapda május 2-i koncertje is éppen annak a lassú, tudatos építkezésnek és annak a kiegyensúlyozottan magas teljesítménynek volt a része, amellyel három és fél évtizede meghatározó részei a magyar zenei életnek. Sokan kritizálják a zenekart azzal, hogy „már nem olyanok, mint régen” meg „eladták magukat” – de tegyük a szívünkre a kezünket: melyikünk ugyanolyan, mint 35 évvel ezelőtt? Létezik-e olyan ember a Földön, aki képes képmutatás és önbecsapás nélkül kijelenteni azt, hogy ő nem fejlődik, nem változik a kora előrehaladtával, ráadásul, büszke is fejlődésképtelenségére? Hogy a Tankcsapda ma is ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, azt mi sem igazolja vissza jobban, mint hogy ugyanaz az Auróra volt az előzenekaruk, aminek 35 évvel ezelőtt ők voltak az előzenekarai. A példa- és előképek nem változnak. Lukács egy helyen azt nyilatkozta: „Az a rock and roll, szerintem, hogyha valaki azt csinálja, és arra teszi fel az életét, amit szeret és azt meg is csinálja”. És hogy meddig csinálják még és miért koncerteznek ilyen rengeteget a mai napig, arról pedig egy másik interjúban úgy nyilatkozott, hogy számára az a természetes, ha az embernek van egy jó nője, akkor ne csak háromhavonta dugja meg, hanem mindennap...

A Tankcsapda több mint 35 éve okoz sokunknak zenei és közösségi élményeket – kíváncsian várjuk, milyen lesz az új korszakban a folytatás.