Csépke Bernadett Nadin nem egy szokványos fiatal, de a furcsasága az autizmus spektrumzavarából ered. Ahogy az az autistáknál gyakran előfordul, kiemelkedő intellektussal bír, emellett rendkívül érzékeny a művészetek iránt. Több nyelven beszél, sokadik diplomáját szerzi, pszichológusnak tanul, kisfilmjével pedig New Yorkig jutott. Emellett rajzol, fest és verseket ír. Állapotára egészen huszonkét éves koráig nem derült fény, azóta igyekszik láthatóvá tenni a nyilvánosságban az autistákat, és ő maga is igyekszik segíteni rajtuk. Élete főbb mérföldköveit, jellemfejlődését, életcéljait a képein keresztül mutatjuk be. Rendhagyó interjú következik egy különleges művésszel.
Kezdjük az ufóssal. Jól tudom, hogy ufónak tartottak a kortársaid fiatal korodban?
Inkább furcsának tartottak, ezért kezdtem magam ufónak nevezni. Igazából egyfajta terápiaként kezdtem rajzolni tizenévesen, és a legtöbb képen ilyenkor magamat ábrázolom, olyannak, amilyen szeretnék lenni. Ezen a képen úgymond két ufó szerepel. Az egyik tényleg ufó, a másik pedig én vagyok. Groteszk az egész, ahogy az űrben száll a cigifüst. Ez a monokróm, mégis kicsit 3D-s hatású kép nagyon sok másikat inspirált később.
És a ciginek van valami jelentősége azt leszámítva, hogy milyen érdekes, hogy az űrben lehet dohányozni?
Laza hangulatot kölcsönöz a képnek, ez mutatja, hogy itt két jó barátot látunk cigizni meg talán kávézni. A vicc az egészben, hogy nem bírom a cigit, mert asztmás vagyok, csak így volt a legegyszerűbb átadni a kellő hangulatot, ezért természetesen én a rajzaimon se cigizek, csak az ufó.
Tehát nyugiban bratyizol az ufóval.
Ez valójában két földönkívüli, ahogy chillezik a világűr közepén.
Hiszel a földönkívüli életben?
Abszolút. Nagyon sok fura, megmagyarázhatatlan dolog történik, és nehéz elképzelni, hogy csak mi legyünk az egész világűrben.
Ha megjelennének, akkor ugyanilyen nyugodtan fogadnád őket?
Hát azért az nem olyan biztos, tutira paráznék. A mellette lévő képen meg egy űrhajón vagyunk. Ez már egészen filmszerű, mondhatni drámai. A dinamikát az biztosítja, hogy az űrhajó érezhetően távolodik a háttérben látható robbanástól, illetve a ferde képkivágás. Ennek az a sztorija, hogy éppen elhagyok egy pusztuló bolygót, de én megmenekülök.
Ebből nekem lejön egyfajta elvágyódás ebből a világból, ami megérett a pusztulásra. Sőt, keményebbet mondok, talán nem is bánnád, ha így történne.
Volt, amikor így éreztem, főleg a diagnózisom előtt. Elvágyódtam innen vissza a saját kis világomba. Tizenéves koromban gyakran mondtam, hogy én nem itt lakom, hanem a saját világomban. A 2021-es diagnózisom óta már nem mondom azt, hogy elmennék innen, de azért létezik egy határozott határ köztem és a világ között.
Ami közös a képekben, hogy egyiknek sincs címe.
Annyira nem tudok címet adni, hogy még a gépemen sincs semminek rendes címe, legfeljebb annyi, hogy ufo.png, vagy én.png. A verseimnél még nehezebb helyzetben vagyok. Összeállt ugyanis egy verseskötetem, de abban is szerepel egy olyan, aminek a címe: „Kéne ennek is egy címet adni”...
Mióta írsz verseket?
13 éves korom óta.
És körülbelül mennyi van?
130 oldalnyi vers.
A következő képen a csontváz a halált szimbolizálja?
Nem igazán, csak groteszknek szántam. Mi más lenne, ha valaki egy csontvázzal rajzolja le magát.
Szeretem megbotránkoztatni az embereket, de ez nem szándékos, csak ez jön ki a fejemből.
Szerintem nagyon morbid, hogy az alkotó rágógumit fújva egy csontvázzal ölelkezik. Egyébként nagyon sok csontvázas képem van tervben, és a verseim is kifejezetten sötétek, tele durva motívumokkal: koponyák, csontok, vér, halál. A sötétebb témákkal könnyebb hatni az emberekre. Vidám verseket például nem is tudok írni. Van pár szerelmes vers, de az is hozza a formáját. Meg anyukámnak is írtam egyet, de abban is olyan motívumok szerepelnek, mint például vérző anyaméh meg hasonlók.
A fantasy világa is megjelenik a képeiden.
Igen, sőt van egy science fantasy sztorim, amit fejben írok 12 éves korom óta, tehát a sci-finek és a fantasynak a keveréke.
A következő képen kivételesen szerepel egy felirat: cozy.
Igen, ennek kivételesen van címe, és nagyon fontos, hogy pont szerepel a végén. Éppen mindenki karácsonyi rajzokat készített, én pedig csavartam rajta egyet és inkább egy TV-effektes, teljesen szürreális helyet rajzoltam meg, amint végtelen, lilás-magentás hóban ülök egy széken téli ruhában és bámulok a semmibe.
A pont miért fontos?
Nem tudom, valahogy úgy éreztem, hogy pont nélkül nem az igazi. Mintha csak egy rövid mondat lenne. Úgy éreztem, így a legnyersebb. Aztán huszonvalahány évesen építettem egy hóembert a kertben, majd lerajzoltam magam vele, de ebbe is bele akartam vinni valami groteszkséget, úgyhogy rajzoltam egy felrobbanó atomerőművet a háttérbe. Ez azt sugallja, hogy hiába van a háttérben pusztulás és káosz, elől akkor is minden vidám és túlélünk. A hóember itt kicsit olyan, mint az ufó meg a csontváz figura. A sárkányos képen magammal hívom az emberiséget egy veszélyes útra, hiszen a mögöttem álló sárkányon kell majd utazni. Az ijesztő sárkányt a szép hópelyhek ellensúlyozzák. Ezek számomra abszolút karácsonyi képek. Ennek a képsorozatnak amúgy van egy negyedik, befejezetlen része is, amin egy karácsonyfa mellett ülök, a háttérben látható baromi nagy ablakon keresztül pedig látszik, ahogy embereket rabolnak el az ufók.
Csépke Bernadett Nadin alkotásai
Mi az alkotói mondanivalód?
Kiskorom óta szeretnék adni valamit az embereknek. Ez végül úgy teljesült be, hogy miután megkaptam a diagnózisom, terjeszteni kezdtem az igét az autizmusról. Jobban felhívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen is az autizmus meg mit kell róla tudni. Ekkor éreztem azt, hogy megtaláltam, mivel tudok a világnak üzenni valamit. Nagyon sokat bántottak, már óvodás koromtól, én mégis adni szerettem volna valamit az embereknek.
Ahhoz, hogy átmenjen az üzenetem, nem árt ismertnek és népszerűnek lenni. Azt hiszem, ebben sokat segítettek az interjúk, meg a filmem, az AuterSight.
Meg tanítasz is.
Igen, tanítok is kis animációsokat hetente egy nap a Garabonciás művészeti suliban. Mellette pedig én is tanulok. Most szerzem meg a harmadik diplomámat.
Hat képnél tartunk, és ebből négyen szerepelsz valakivel, de egyik sem ember.
Tényleg, ez nagyon érdekes!
Van egy ufónk, egy csontvázunk, egy sárkányunk és egy hóemberünk. Ez azt is sugallja, hogy kevés az „emberbarátod”.
Összesen hat barátom van, ami egyeseknek nagyon kevés, másoknak sok. Mindig nagyon kevés barátom volt, legfeljebb kettő, aztán 23 éves korom körül az egyetemen kialakult egy kis baráti köröm, mindegyikük művész. Velük napi szinten tartom a kapcsolatot. Szerintem sok ember örülne, ha ilyen szintű kapcsolatai lennének.
Az eddigi képeket számítógépen készítetted, a következők azonban klasszikus festmények.
Több tradicionális rajzom is van, de most csak párat hoztam el. Festeni általában tájképeket szeretek, figurák nélkül. Ami közös a három képben, hogy mind kapcsolódik Ráckevéhez, ahol van egy kis nyaralónk. A víz tehát a Duna, és amit látunk, az az Angyali-sziget a naplementében.
Csépke Bernadett Nadin alkotásai
Ez egy mocsárlény?
Egy nagy sötét füstlény, az akadály, amit le kell győzni, a traumák, a sötét múlt, ami közém és a fényes jövő, vagyis a csillag közé áll, amely felé nyúlok. A csillag lehet egy kialakulóban lévő kapcsolat, vagy akár munkalehetőség. Érdekes még egyébként, hogy ez egy nappali kép, és mégis ott a csillag.
Ez még egyértelműbbé teszi, hogy metaforáról van szó.
Igen, abszolút.
A következőben megint érzek egy kis fantasyt.
Ez a sztorimból van, amit 12 éves korom óta írok fejben. Abban szerepel egy lila kristályos világ, itt ebben rajzoltam le magam. Egyébként ebben a történetben nagyon sokáig én voltam a főszereplő. Amikor még kisebb voltam, akkor ebbe a történetbe menekültem. Ez volt az én kis menekülő világom. Ebben a világban mély, filozofikus gondolatokat ecsetelnek a szereplők, lásd önismeret, önmagunkba nézés. Azért is van ez a sok kristály, ahol tükörben látjuk magunkat, mert itt szembenézünk önmagunkkal. A kígyó is szimbolikus, az a sunyiság meg a hazugság. Itt ez a szép, tündöklő világ, ám mégis vannak veszélyei. A Biohazard-jel az ikonja ennek a sztorinak, ezért van rajta sok képemen, többek között a kezemen is tetkón az 1984-es számmal együtt. Az 1984-es évszám George Orwell hasonló című klasszikusára utal. Az a kedvenc regényem, onnan vettem a Winston művésznevem is, ami egész pontosan Nadine Winston. Nagyon nagy hatással volt rám a regény. 13 évesen olvastam először.
És nem figyelsz a kígyóra. Mintha nem akarnál tudomást venni róla.
Ez tudatos. Inkább a kristályokra figyelek. A szépségre, nem a veszélyre. Hasonlóan a sárkányoshoz, itt is van valami, ami veszélyes, de mégis valahogy úgy érzem, hogy egy kicsit a veszélyt félre kell tennünk.
Azt szeretném sugallani a rajzaimmal, hogy még ha van is ott valami veszélyesnek tűnő dolog, azért próbáljunk meg szembenézni vele, mert aki mer, az nyer.
Ez nekem is szól, hogy merjek vállalkozni, mert amúgy nagyon óvatos és átgondolt típus vagyok.
És pillangó is vagy!
Igen.
Ez a képem az autizmusnak az abszolút megtestesítője. Itt pillangóként élek a saját kis buborékomból, a mesebeli világomban, kívül pedig ott van a megvető társadalom, a rosszalló tekintetek. Emberek, de csak egy nagy szem a fejük. A fekete-fehér szín a kétpólusú gondolkodást, a szürke pedig a hétköznapi szürkeséget szimbolizálja. Én erről tudomást sem veszek, csak gondozom a virágokat.
Ezt festettem először, miután 2020-ban megkaptam a szakvéleményt az autizmusomról. Magát a diagnózist pedig 2021 júniusában kaptam meg. Ezért jelenik meg ennyire erősen az autizmus életérzés. Meg az elutasítás, a meg nem értés, a vizslatás. És hogy ufónak tartanak. – A következő képet Orwell 1984-e ihlette. Itt egy elmegyógyintézetben vagyok, ami egyben egy irányítóközpont is, a földön pedig a még el nem készült verseskötetem hever. A háttérben egy ufó diktátor látható, akit az 1984-ből ismert Nagy Testvér alakja inspirálta. Én viszont hátat fordítok az elnyomásnak és békejelet mutatok a káosz közepette. Az ilyesfajta pózolást mindig is nagyon szerettem.
Mindig ilyen voltál? Már kiskorodban is?
Egész tinédzser koromban őrültnek hittek az emberek, amit én pozitív, kreatív őrültségnek tekintek. Sokszor azért néztek ki, mert túl furcsa vagy túl okos voltam, esetleg túl hülye az olyan hétköznapi dolgokhoz, mint a barátkozás. Ez az autizmus velejárója, hogy a hétköznapi, egyszerű dolgokban nagyon rossz vagy, a különleges dolgokban viszont nagyon jó. Először úgy éreztem, hogy van egy társadalom, ami nem ért meg engem, és féltem is, hogy egyszer engem is beolvasztanak. Aztán ez teljesen átalakult, mert megtaláltam azt a közösséget, ahova tényleg tartozom, és nem érzem magam idegennek. Ez az autista közösség.
Lehet egy kérdésem? Az injekciós tű.
Az nem drogra utal, csak egy kelléke az elmegyógyintézetnek. Amúgy tűfóbiás vagyok, drogellenes, sőt cigiellenes is.
Az utolsó képek kicsit kilógnak a sorból.
A két szélső kép összetartozik. Ők szereplők abból a történetből, amit írok.
Csépke Bernadett Nadin alkotásai
Ennél a kettőnél érzem először a japán animének a hatását.
Nem volt ilyen szándékom. Bár a baloldalit a japán Loli-ruhák ihlették. A középső meg ugye a szokásos. Itt megint hívom a nézőt.
Egy utazásra hívod a nézőt, mert ugye az ufó gyakorlatilag alig várja, hogy fölszippantson. Te pedig az ufóval akarsz menni, csak megint ott van közted meg az utazás között egy veszélyes alak. Egy oroszlán.
Nem, az oroszlán egy jelkép. Nagyon gátlásos kisgyerek voltam, arra emlékszem, hogy egyszerűen nem tudtam beszélni, tehát, nem tudtam, hogy, mondjuk, hogyan kell egy ovis társamhoz szólni. Aztán ahogy kamaszodtam, rájöttem, hogy van bennem valami gát, és ezért nem tudok úgy viselkedni az emberekkel, ahogy mások. Nem mertem odamenni emberekhez beszélgetni, egy ketrecben éreztem magam, és akkor 14 évesen azt fogalmaztam meg magamban, hogy van bennem egy oroszlán, akit nem tudok kiengedni. Aztán egy nagyon erős önfejlesztésbe kezdtem, amihez hozzátartozott a rajzolás mint művészetterápia. Főleg magamat rajzoltam, amikor pedig valami rossz dolog történt, akkor azt kiírtam magamból. Ügyvéd édesapám inspirált arra, hogy 18 éves koromban jogra akarjak menni, mert tetszett, hogy milyen határozottan tud beszélni emberek előtt, és gondoltam, ha elvégzem az egyetemet, én is ilyen magabiztos leszek. Persze ez tinédzser gondolkodás, a dolgok nem így működnek. Aztán amikor elkísértem egy barátnőmet egy művészeti nyílt napra, találkoztam az animációval és rájöttem, hogy itt mindenki azt csinálja, amit én szoktam. Ekkor dőlt el bennem, hogy akkor én animáció szakra megyek. Egy évet kihagytam, ez alatt eljártam tanulmányrajzolni meg animációs felkészítő suliba. Ez nehéz időszak volt az életemben, mert a gimi után elvesztettem a biztos talajt a lábam alól. Az egyetemen aztán egyre inkább kiengedtem az oroszlánt magamból. Imádtam minden percét, a művészeti egyetem szabadított fel.
Tehát az írással és festéssel feldolgozod a veled történő dolgokat, viszont a filmed már a sorstársaidnak is szól.
Igen, abszolút. A képeket és verseket alapból magamnak készítettem, ez a mai napig így van. Viszont a filmem már más motivációval készült.
Megtapasztaltam, hogy mennyire rosszul kezelik a médiában az autizmust, és arra gondoltam, hogy ha lett volna valami hasonló film, zene vagy vers, akkor talán én is magamra ismertem volna, és előbb fordultam volna szakemberhez. Ezért aztán olyan filmet akartam csinálni, ami megmutatja az embereknek, hogy milyen érzés nem diagnosztizált autistaként élni és ez milyen traumákat okoz
Ugyanakkor kapaszkodót is szerettem volna nyújtani a sorstársaimnak.
Tehát abban bízol, hogy ha megnézik a filmedet, akkor ők is választ kapnak a kérdéseikre.
Képzeld, többen is odajöttek hozzám sírva, hogy magukra ismertek a filmben, és ez nekem rengeteget jelent. Nagyon jó érzés volt, hogy tudnak azonosulni a filmmel.
Kik segítettek elkészíteni?
Önerőből készült, de a barátaim meg pár kedves önkéntes segített. Nélkülük ez a film sosem valósulhatott volna meg.
Nagy vonalakban mik a jelenlegi terveid?
Okleveles animációs filmrendezőként van pár filmötletem, amikkel szeretnék pályázni a filmalaphoz tervekkel, meg egy barátnőmmel szeretnék létrehozni egy animációs stúdiót. Most csengett le ennek a filmnek a fesztiválszezonja. 22 fesztiválra válogatták be, középdöntős lett New Yorkban 14 ezer film közül, és Bulgáriában díjat is nyert. Most két film van a fejemben, mindkettő filozófiai, pszichológiai témákat boncolgat. Ki vagyok én? Létezés, kirekesztettség, társadalmi kiközösítés. Jelenleg három autizmussal foglalkozó pszichológusról tudok az országban, miközben minden 36. ember autista. Ezt nemrég tudtam meg, pár éve még csak minden 100. volt az. Autistaként én is autistákkal szeretnék foglalkozni, mert úgy gondolom, egy autistát igazából csak egy autista pszichológus érthet meg. Ebből következik, hogy az animációs stúdióm mellett szeretnék majd magánrendelőt nyitni.
Ez akkor olyan, mint amikor a függőkkel ex-függők foglalkoznak...
Igen. Egy időben például küzdöttem depresszióval és ha olyan terapeutához kerültem volna, aki volt már depressziós, az nagy segítség lett volna, mert úgy éreztem volna, hogy igazán tudja, miről beszélek. Amikor a pánikbetegségem miatt már nem tudtam kimenni az utcára, elvittem egy pszichiáterhez 12 lapnyi teleírt papírt, amire felírtam a tüneteimet. Szó nélkül odaadtam a doktornőnek, leültem és néztem ki a fejemből. Akkor elküldtek egy klinikai szakpszichológushoz, aki autizmus szakvéleményt adott, de a diagnózishoz speciális ambulanciára kellett menni. 2-3 éves várólista van ezekre a vizsgálatokra. Nekem szerencsém volt, fél év után bekerültem, és fél év alatt meglett a diagnózis.
Végül vegyük szűkebbre a fókuszt: mi a következő lépcsőfok az életedben?
A tanítás. Az életcélom továbbra is az, hogy segítsek másoknak. Most párhuzamosan két szálat viszek. 2022 óta járok pszichológia szakra, ahol autizmus-specifikus pszichológus vonalat viszek. Edukációs előadásokat, interjúkat, mindenféle beszélgetéseket tartok. Emellett viszont a művészetet nem is tudnám, meg nem is szeretném elhanyagolni. Most egyelőre tanítok, az nekem egy nagyon nagy lépés, hogy másokat vezethetek végig azon az úton, amin én már keresztülmentem. Nagyon motiváló is, mert kifejezetten lelkesek a tanítványaim, akik magamra emlékeztetnek.
Dudich Ákos
