2014 óta működik az Európában párját ritkító magyar Rockmúzeum. A kezdeményezés elsődleges célja a „Nagy generáció” bemutatása volt, de mára ennél már sokkal szélesebb a befogadói spektrumuk, pedig minimális támogatásból, leginkább adományokból és önszorgalomból tartják fenn magukat. Bálint Csabával, a múzeum vezetőjével beszélgettünk.
Van egy kis avíttas felhangja a múzeum szónak, márpedig ugye a rock örök és halhatatlan.
Igen, ez valid meglátás, és van is olyan nem nevesítendő magyar rockzenész, aki azért nem hajlandó bejönni hozzánk, mert ő még él... Mit lehet erre mondani? Talán igaza van, még ezen is elméláztam.
Mondhatjuk, hogy a Rockmúzeum a '60-as, '70-es és '80-as éveket mutatja be?
És a '90-es éveket is. Az az elvünk, hogy 25 év visszafelé az időben a határ, így a fókuszunkba már a ’90-es évek is bőven belefér.
Akkor, mondjuk, a Korai Öröm és Big Daddy Laca könyve is kikerülhetetlennek számítanak immár.
Remélem, hogy lesz, aki gondozza majd ezeket a zenei fejezeteket is, ugyanis nagyon kevesen vagyunk, ezúton is jelzem, hogy várjuk önkéntes kollégák jelentkezését. Ebből, amit mi csinálunk, sajnos, nem lehet megélni, ez egy nonprofit vállalkozás. Minden önkéntesünknek van polgári foglalkozása, vagy nyugdíjas.
Vannak támogatóitok?
A XIII. kerületi önkormányzat támogat minket. Nekik ezúton is köszönetet mondok. Meg ott vannak a kisemberek adományai, aztán amikor összejön 30 ezer forint, akkor veszünk egy új vitrint, és így ki tudunk állítani egy újabb gitárt.
Szerveztek eseményeket, tartotok koncerteket is, azokból is lehet bevételt generálni…
Azt a hajunkra is kenhetjük. Ha összegyűlik 30 ezer a belépőjegyekből, az egy következő installációs eszközre megy el, vagy vitrinre, szegekre…
Mennyi idődet emészti fel a múzeum?
Jobb, ha nem nézek szembe azzal, mennyi időt töltök a Rockmúzeumban. Feltehetően összeomlanék. Ez egy kifejezetten időigényes és költséges hobbi.
Visszatérve: hogy álltok a ’90-es évekkel a gyűjtemény szempontjából?
Nem jól. Várjuk a kilencvenes évek hőseit! Bár épp most sikerült megszerezni a Lovasi András által a kilencvenes években használt basszusgitárt. Zárójelben jegyzem meg, hogy még nem sikerült hozzá vitrint venni... A legveszélyeztetettebb korosztály azonban a beatkorszak gyermekei. Ők lassan inkább a nyolcvanhoz vannak közel, mint a hetvenhez. De stílusoktól és korosztályoktól függetlenül mi mindenkinek teret biztosítunk. Szerintem mindenki része a modern zenetörténetnek, még a táncdalénekeseket is befogadjuk. Ha az örököseik behoznak valami érdekeset, kiállítjuk.
A rap vagy a hiphop is belefér?
Részemről beleférne, akárcsak a punk, de ezekre nincs önkéntesünk.
Már a nyolcvanas években is volt itthon punk. Sőt!
Persze, tehát abszolút része a dolognak, nyitottak vagyunk rá, de egyelőre ebben gyengék vagyunk.
Ha mondjuk beállítanék a plakátgyűjteményemmel a kilencvenes évekből, azzal tudnátok valamit kezdeni?
Azzal kezdenénk, hogy beszkenneljük. Én élek-halok ezekért a papír alapú műremekekért. A múzeumban van lapozgató. A ’90-es években ilyenekben árulták a plakátokat, de ma már ilyet sem lehet kapni. Az egyik perverz foglalatosságom, hogy két-három havonta átlapozgatom ezeket a plakátokat, és mindig felfedezek valami újat bennük. Egyébként csináltam egy plakátkönyvet is, csak annyira underground, hogy mindössze húsz példányban jelent meg. Az történt, hogy jelentkezett egy szponzor, aki azt mondta, nyugodtan rakjam össze a 600 színes oldalt, majd eltűnt
Hogyan került hozzátok a Szabad Európa teljes stúdiója, amin annak idején a legendás Cseke László dolgozott?
Az egyik önkéntesünk rájött, hogy a CIA 1991-ben az Országos Széchenyi Könyvtárban helyezte el a pincébe az egész stúdiót, mert ugye a rendszerváltással okafogyottá vált a rádió. Erre mi rájöttünk, kisírtuk, és azóta a múzeumban van letétben. Nem a teljes stúdió, de a jó része: a keverőpult meg a stúdiómagnó.
Letétben?
A múzeumban nem minden a mi tulajdonunk, sőt. Így például ezt is letétbe kaptuk
Nagy skalp.
Így van. De szerintem örültek neki, hogy nem nekik kell tárolni.
Ha már itt tartunk, melyek a kedvenc tárgyaid?
Mindent egyenként imádok. Kezdve a házi készítésű gitárokkal. A '60-as évek Magyarországán, a szocializmusban nem volt se pénz, se semmi, pláne valuta. Akkoriban még mindenki magának farigcsálta a hangszereket. Így a népi, naiv iparművészet remekei is helyet kaptak nálunk. A hangszerek közül most már megvan a magyar elektromos hangszergyártás összes hangszere, vagyis a szegedi ládagyárnak csúfolt hangszergyár termékei. A koronagyémántok a nagy magyar zenészekhez kötődő hangszerek, amiket képtelenség felsorolni, mert órákat tudnék róluk locsogni. Som Lajos Rickenbackere, Szörényi Leventének az Ovationje, Bencsik Sándornak öt gitárja. Nem tudom, mit emeljek ki ezek közül... Ezek után a kincsek után folyamatosan nyomozunk.
Fotók: Rockmúzeum
Ezt hogy kell elképzelni? Gondolom, nincsenek aukciók, hanem le kell vadászni őket...
A hangszerpiac is olyan, mint a műkincspiac. Tehát inkább ne is nézzük meg, hogy egy 1957-es Gibsont mennyiért vesztegetnek az Ebay-en. De ugyanígy más hangszereket is csillagászati össszegekért árulnak. Ha pedig valamelyik egy neves zenészhez is kötődik, akkor annak már komoly gyűjtőértéke tud lenni. Nyitott fülekkel kell járni, ismerkedni, mindenkivel szóba állni, és aztán részinformációkból már lehet építkezni.
Ki ellenőrzi ezeknek az eredetiségét?
A múzeumba járnak be certifikálni. Ott van például Bencsik Samu utolsó gitárja, egy natúr Telecaster, ami azért is különleges, mert duplán történelmi jelentőségű, hiszen '73-ban Szörényi Levente játszott rajta. Ezek annak idején használati tárgyak voltak, adták-vették őket. A zenészek akkoriban nem tudtak egyszerre két-három gitárt tartani otthon. Ha szerettek volna egy újat, el kellett adniuk a korábbit, így azok tovább vándoroltak máshoz.
Tegyük fel, hogy ég a Rockmúzeum. Melyik az az egyetlen tárgy, amit kihozol?
Bemegyek és inkább benn égek! Inkább rituálisan feláldozom magam.
Ez akkor egy nagyon komoly szerelem.
Ebben a múzeumban benne van sokunk vére. Konkrétan.
A Rockmúzeumba az újságírók is beleférnek?
Simán. Már a dalszövegírók is bent vannak. Gyűjtjük az eredeti dalszöveg cetliket. Ezek is a kedvenceim. Imádom az embrionális állapotban lévő dalszövegeket megjegyzésekkel ellátva, itt-ott áthúzásokkal, javításokkal.
Ha már szóba kerültek az újságírók, akkor régi újságok, zenei szaklapok is vannak a Rockmúzeumban?
Igen, gyűjtjük ezeket is. Az Ifjúsági Magazinból sok teljes évfolyam megvan, két mázsányi. Ott sorakoznak a polcon, helyben olvashatóak.
Számos szakkönyvet is kiadtatok. Ezeket mind te találod ki, írod meg, adod ki?
Van, ami magánkiadásban jelent meg, van, amire a múzeummal sikerült pályázni. A múzeum kiadványait jobb híján én írom. Eddig 13 könyvem jelent meg. A nyugati szakirodalmat tartom etalonnak a tartalom és a minőség szempontjából. Például, ragaszkodom hozzá, hogyha sok kép szerepel benne, akkor az műnyomóra készüljön.
Fotók: Rockmúzeum
Ráadásul nemcsak Magyarországon belül gondolkodtok, hanem nemzetközi szinten is. Hogyan áll a Rockmúzeumok Nemzetközi Szövetsége?
Nos, az gyenge kezdés után erős visszaesést produkált, más szóval valójában nem akarnak együttműködni.
Miért nem?
Mindenkinek megvan a maga keresztje. A fenntartás Nyugaton sem egyszerű. Egy-két izgalmas együttműködésünk azért van, például a cseh Jolana Múzeumtól kaptunk egy gitárt. Ilyen értelemben a fogadókészség megvan, csak hát ott is vannak kapacitásproblémák.
Úgy kell elképzelni a külföldi rockmúzeumokat, mint a tiéteket?
Nagyon vegyesek. Egyébként a magyar rockmúzeum a kontinentális Európa legnagyobb rockmúzeuma. Tárgyak terén meg aztán tényleg. Nyugaton azt látom, hogy mindenki a virtuális térbe költözik át, és mindenütt a csilli-villi parasztvakítás megy, interaktív nyomkodás, színes-szagos, csak éppen valós érték nincs mögötte. Én egy ortodox tárgyi múzeumban gondolkodom.
Mik a terveitek?
Nagyon sok mindent meg kéne még csinálni. Az lenne az alap, hogy az összes magyar zenész írja alá a „zenészaláírás” falat. Mondjuk, több ezer emberről beszélünk. Ha belegondolsz, hogy velük mind egyesével kellene egyeztetni, talán megérted, miért van szükségünk további önkéntesekre. Továbbá minden héten van beat klub a kamaratermünkben, ahova 180 ember fér be. Itt fix hangcucc van keverőpulttal, szívesen látunk zenekarokat. A digitális fotóarchívumot is építgetjük. Olyan ez, mint a Sagrada Família: az életben nem lesz kész, de csinálni kell.
Dudich Ákos
