Rajacic Ágnes újságíró, katasztrófavédő bejárta a világot, sokáig élt külföldön, és számos, legfőképpen társadalmi-politikai változásokat érintő témáról írt. Jelenleg egy nemzetközi humanitárius szervezetnél dolgozik, természeti katasztrófáknál koordinálja a segítségnyújtást Európa és Közép-Ázsia országaiban. Mindezek során szerzett tapasztalatai alapján megírta első regényét. A Jaffa Kiadónál megjelent A nagy klímacsatáról beszélgettünk.
A nagy klímacsata fülszövegében az olvasható, hogy sokáig éltél külföldön. Hol és mennyi időt töltöttél?
Kicsit őrült utat tettem meg a huszas és a harmincas éveim elején. Az egyetemi tanulmányaimat Dániában, Franciaországban, Angliában végeztem, majd Spanyolországban kaptam az első munkámat. Innen igazoltam át Belgiumba, ott dolgoztam a nemzetközi segélyezésben. Sokat utaztam Észak-Afrikába és a Balkánra. 33 éves lettem, mire elegem lett a keringésből, és rájöttem, hogy meg kell állnom. Akkor hazaköltöztem Magyarországra.
Újságíróként milyen témák foglalkoztattak?
Általában arról írtam, ami körülöttem történt és nekem szokatlannak tűnt. Nagyon érdekelt a kultúrák találkozása, így például, már 2005-ben követtem az afrikai bevándorlást Spanyolországba, és erről tudósítottam a helyszínről a Népszabadságot és az akkori Magyar Hírlapot. Majd az érdekelt, hogy a spanyolok hogyan birkóznak meg pszichésen az állandó terrorfenyegetettséggel. Érdekelt a muszlim közösségek, főleg a nők élete az európai országokban. Ezzel kapcsolatban mindig próbáltam megfejteni, hogy miként lehetséges vagy éppen nem lehetséges az együttélés, milyen konfliktusok keletkeznek a kultúrák találkozásában. Sokszor beleképzeltem magam például az afrikai nők helyzetébe, akik a szabad Európában élnek már, de valójában az afrikai családjuknak kell megfelelniük. A belga hétköznapokban tanúja voltam olyan jeleneteknek, amikor ez az ellentét tragédiába torkollott. Aztán ott voltam az arab tavasz forradalmainál, amiknek számomra lenyűgöző volt az energiája. Ekkorra már ismertem Egyiptomot, Tunéziát, és nem bántam meg, hogy a forradalomra oda utaztam. Majd jött a 2015-ös keleti migráció, ahol több család sorsát követtem Szíriából Németországba menet. Én elsősorban helyszíni riportokat írtam, abban voltam jó.
A könyved központi témája a klímaválság. Hogyan látod, most Magyarországon mennyire veszik komolyan a klímaváltozást?
A mostani fiatalok nézőpontjához képest, akiknek ez elsődleges ügy, a jelenleg döntéshozói székekben ülők számára szerintem csak másodlagos szempont a klímaadaptáció. Ez igaz akkor, amikor gazdaságilag fenntartható éghajlatvédelemről beszélünk. Nincsen hosszútávú stratégia arra, hogyan fogjuk túlélni, akarom mondani, hogyan élik túl az unokáink a 3 fokos átlaghőmérséklet-emelkedést, amit a regionális klímamodellek Magyarországra vetítenek 2100-ra. Most még csak alig reagálunk a feltűnő klímajelenségekre, úgy az agráriumban, mint a mindennapokban, épp úgy, mint ahogy a hőseim is teszik a könyvben.
Megfogalmazódott benned egy konkrét cél, ami miatt írtad ezt a könyvet? Ha igen, minek a hatására történt ez?
Konkrét célom biztosan nem volt. Csak az történt, hogy a külföldi keringéseim után, visszatérve kis hazánkba, megint „érdekesnek” találtam, ami körülöttem történt. Megragadtak egyes személyek, humorosnak találtam, amit emberek mondtak. A rendvédelemben kicsit úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygón lennék, ami egyben bizarr és szerethető is. Amikor pedig papírra vetettem egy-két jelenetet, úgy éreztem, hogy valami egyetemes jelenik meg Magyarországból, vagyis abból a különc viszonyból, ahogy mi a világban létezünk. Nagyon szeretem Svejket, a derék katonát, és nem titkoltan ez a mű inspirálta a könyvet. Belezsúfoltam mindent, amit furcsának találtam: a márciusi havazástól, a lombkorona sétányon át, a véget nem érő tudományos vitákig, és mindezt egy Tábornok és a naiv Aliz szájába adtam. Sok mindent, ami az elmúlt évtizedben itthon történt, csak egy ilyen, felbomló monarchiabeli humoreszkben tudtam értelmezni. Magyarul, csak úgy, mint egy viccet.
A történeted egésze a rendvédelmi szervek berkein belül zajlik. Hogyan szereztél erre rálátást?
A nemzetközi segélyezésben és a katasztrófa-elhárításban dolgozom immár húsz éve.
Mennyire pontos a kép, amit rajzoltál a rendvédelmi szervek működéséről?
A kiindulópontom az én tapasztalatom volt, de eléggé megszaladt a tollam, akarom mondani, a billentyűzetem, és a fikciós elemek túlburjánzottak. Az előrevetített világban már egyesült az egész rendvédelem. Ezt az egyesülést egyébként nem tartom elképzelhetetlennek a jövőben, de tudomásom szerint a szektor még nem fejleszt felhőkilövő ágyúkat… Bár vannak országok, ahol használtak már ilyet, ezt annyira nem tartom hasznosnak a klímaváltozás elleni küzdelemben. A szereplőim csak ezzel a drasztikus módszerrel tudtak dolgozni, mert nem előzték meg a bajt.
Nyilván konkrét személyeket is alapul vettél, amikor a karaktereken dolgoztál. Lehet őket nevesíteni?
A munkám során volt szerencsém megismerni több embert, akiknek kivételes kvalitásaik voltak. Olyan emberek, akik példát mutatnak a tudásukkal, munkabírásukkal, testi-lelki jelenlétükkel. De, ahogy az előszóban is szerepel, a valós személyekkel való mindennemű hasonlóság a véletlen műve! Ennél fogva, ha valaki felismerni vél valós szereplőket a fikció mögött, az is a véletlen műve.
Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a rendvédelemben dolgozóktól, esetleg az érintett tudományos területeken tevékenykedőktől?
Szerencsére a volt kollegáimnak jó a humora, csak kevesen sértődékenyek, ezért, akiktől visszajelzést kaptam, azoknak tetszett. Azt mondták, hogy végignevették az egészet, és ez nekem a legnagyobb dicséret. Akik minden igyekezetem ellenére mégis megsértődtek, azok biztos nem fognak visszajelezni. Innen is üzenném, hogy nem volt szándékomban senkit megbántani, egy fikciós könyvnek érdekesnek kell lennie.
Az osztrák hókotrók besegítésétől kezdve a lombkoronasétányig jó pár valós eseményt is beleszőttél a könyvbe, még közelebb hozva az olvasóhoz a történetedet. Ezek általában a sírva röhögős kategóriába tartoznak, ami mondjuk annyira nem hízelgő az országunkra nézve. Szerinted mi a legfontosabb, az önkritika gyakorlása vagy hogy levonjunk bizonyos tanulságokat ezekből a tragikomikus sztorikból?
Egyáltalán nem volt célom a tanítás vagy az „önkritikára bírás”. Ez a könyv egy szatíra, ami a mindennapi dolgokat csomagolja humorba, és ezzel azokat elfogadhatóbbá, emészthetőbbé teszi. Szerintem azzal is sok mindenki egyetérthet, hogy a közelmúlt történésein sokszor csak sírva lehet röhögni. Ennek egyik ikonikus példája a lombkorona sétány, ami a könyv egyik jelenetében végre jól hasznosult. Azt gondolom, hogy ez a stílus meglepő a piacon jelenleg fellelhető műfajokhoz képest.
Minden ellenállás, elsikálás, akadályozás és dilettantizmus ellenére a könyv hősei végül sikerrel járnak. Eszerint úgy gondolod, hogy minden rendben, vagy csak optimista vagy?
Nem gondolom, hogy minden rendben van. Talán ezért is kapta meg Magyarország ezt az el nem álló tavaszi hóesést mint próbatételt. A történet azt mutatja meg, hogy a ránk jellemző hozzáállással és gondolkodással mire lehet jutni egy ilyen kivételes helyzetben. Valahogy az az érzésem, hogy a rendvédelemben a rengeteg – mondjuk ki – hülyeség és értelmetlenség ellenére, sok fontos emberi érték és tudás van. A dolgozók összetartása, kitartása, embersége például sokszor átsegít a nagyobb akadályokon is, és a nap végén félülírja az értelmetlenségeket. Nem hiába ajánlottam a könyvet a „katasztrófavédelemben dolgozó hősöknek”.
Dudich Ákos
