A zombiapokalipszis új helyre költözött

A verőfényes nyári napsütést a kellemes meleg teszi még élvezetesebbé. Ebben az idilli állapotban sétálok az Ecseri úti metróállomás felé. Talán ezt nevezhetjük a tökéletesen induló délelőttnek. Ez az édeni buborék hamar kipukkad, amikor elszomorító látvány tárul elém. A fűben ájult, öntudatlan fiatalok fekszenek, vagy éppen ülnek néhány méterre egymástól. Mintha egy akciófilm készülne, melynek a vértelen leszámolás jelenetét forgatnák. Sajnos nem egy izgalmas mozi születésére érkeztem. Ez a szomorú valóság, amit az élet rendezett, s melynek a címe lehetne: A herbál árnyékában.

Mindez kezdődött azzal, hogy a városvezetés úgy döntött, felszámolja a Hős utcai gettót, amely egyet jelentett a szegénységgel és a bűnözéssel. Köztudott volt, hogy ez a veszélyes környék kábítószerelosztó helyként is üzemelt, ahol hatalmas mennyiségben kelt el az olcsó, de annál pusztítóbb dizájnerdrog; a biofű vagy más néven: herbál. Miután lebontották a Hős utcai nyomortelepet, helyére felépült a TEK műveleti bázisa és ezzel a gyakran bejelentett probléma a részükről megoldottnak tekintetett. A valóság az, hogy csak áthelyeződött néhány villamosmegállóval odébb, a József Attila-lakótelep szélére az Ecseri úti metrómegálló mellé.

A tudományos meghatározást mellőzve egy vegyi anyagokkal átitatott dohányfűről van szó, melyet cigarettába csavarva szívnak el a fogyasztók. Hatása erős és kiszámíthatatlan, mert amint tiltólistára kerül egy összetevője, azt a készítők megváltoztatják, így valójában már nem is tudják pontosan, hogy mit árulnak. Rövid ideig tartó bódultságot okoz, így naponta több adagot kell elfogyasztani, mert a hiányérzet gyorsan jelentkezik és agresszív viselkedést okoz. Sok esetben nem is tud kialakulni a függőség, mert az ismeretlen recept alapján készült drog akár már a rendszeres használat elején képes halált okozni. A túladagolás mennyisége kiszámíthatatlan. Olcsósága miatt főleg a mélyszegény réteg kedvelt kábítószere, ahol nincs prevenció, tájékoztatás és akár egész családokat is érinthet a probléma.

Mint ahogy említettem, a rövid ideig tartó bódultság után gyorsan kialakul a sóvárgás. Hiába a szer viszonylagos olcsósága, még így is több ezer forintba kerül a napi adag, melynek megvásárlásához mindenáron pénzt kell szerezni. Van úgy, hogy a dílerek értéktárgyakat is elfogadnak fizetségül, amit utána ők dobnak piacra. Itt jön a képbe az ártatlan közlekedő, aki csak a dolgára menne, de belebotlik az elvonási tünetektől szenvedő drogosba. Állapottól függően először csak élelmiszerre kérnek pénzt a járókelőktől, s talán még egy mosolyra is futja tőlük. A legtöbb esetben nem járnak sikerrel, így már megváltozik a hangnem és megpróbálnak lelkiismeret furdalást okozni a

tele vagy, de mégsem adsz pár forintot az éhezőnek

szöveggel. Amikor ez is hatástalannak bizonyul, jön a fenyegetés és akár a tettlegesség, ami nyakláncletépésben is kiteljesedhet. Ha nappal történik mindez, talán kap segítséget az áldozat egy bátrabb közlekedőtől, de késő este már védtelenek az emberek. Megtörténik a rendőrségi bejelentés, de sokszor eliszkolnak a helyszínről a támadók. Elfogás esetén sem történik meg a csoda, mert hosszútávon nem tudnak mit kezdeni velük a rend őrei. Nincs pénz a rehabilitációra, de ha lenne is, a terápia végén kikerülők nagy része visszaesővé válik.

Amikor berobbant a drogprobléma a lakótelep életébe, szinte izzottak a helyi Facebook-csoportok, egymást érték a kétségbeesett posztok és a helyzetet bemutató, saját készítésű fotók garmada. Keresték a megoldásokat, javaslatok születtek, de semmi sem hozott tartós eredményt. Idővel megritkultak a cikkezések, az emberek megtanultak kitérni a kéregetők elől és ezzel valamelyest kezelhetőbbé vált a probléma. Kezelhetőbbé, de nem megoldottá. Elfordítják a fejüket és az a fiatal, akiből talán lehetett volna egy becsületesen dolgozó családos ember is – ott marad az utcán, hogy beteljesítse menetelését a pokolba.

Korábbi írásunk a József Attila-lakótelepi hajléktalanhelyzetről itt olvasható.