A József Attila-lakótelep évtizedekig a béke és a nyugalom szigete volt – Budapest egyik legnépszerűbb lakókörzeteként emlegették. Sajnos azonban olyan változások következtek be a IX. kerületben, amellyel megérkeztek a gondok a lakótelepre is. Nem helyben kialakuló problémáról van szó, hanem lassan begyűrűző, szinte mindenkit érintő kellemetlenségről: a hajléktalanhelyzet mára tarthatatlanná vált a városrészben.
A helyzetről és annak komolyságáról a lehető legszélesebb körű képet szerettem volna kapni, ezért elsőként nem a hatóságot kerestem meg az információgyűjtéshez, hanem a nehézség elszenvedőit, a lakosokat. Többen közülük úgy fogalmaztak, hogy az ilyen kellemetlen témákat, amelyek évek óta megoldásra várnak, a döntéshozók a legszívesebben lepasszolnák, ha tehetnék, de mivel nem tehetik, jönnek a semmit sem érő látszatintézkedések – tartós megoldások helyett.
Minden akkor kezdődött, amikor a szomszédos MÁV-Aszódi telepen álló, munkásszállóként funkcionáló épületet megkapta a kerület és azt hajléktalanszállóvá alakította át a közelben élők tiltakozása ellenére. A hajléktalanokkal kapcsolatos kérdés mindig is egy kényes téma volt, amiben képtelenség elfogulatlanul megnyilvánulni, dönteni. A tartósan utcán élő emberekkel nehéz együttműködni, mert a nélkülözés az ösztönös reagálásukat erősíti, a kompromisszumkészségüket viszont nagy mértékben csökkenti. A szálló lakóközössége gyakran cserélődik, mert sokan kikerülnek a szabályok be nem tartása vagy a saját biztonságuk féltése miatt. Ezek az emberek az éjszakát is az utcán töltik. A többieknek pedig reggel kell távozniuk, mivel minden nap takarítják a szobákat, szinteket. Az utcára kerültek többsége nem hagyja el a kerületet, de még a településrészt sem, így az egész környék egyetlen lakótérré változik számukra, ahol nemcsak a társadalmi életüket élik, hanem a szükségleteiket is végzik.
A felháborodott lakosság rendszeresen hívja a rendőrséget és a közterület-felügyeletet, akik érdemben nem sokat tudnak tenni. Távozásra szólítják fel a szabálysértőket, a nehezen kezelhetőket elviszik, de mivel nem tudnak igazán mit kezdeni velük, rövidesen elengedik őket, s a probléma visszatér az utcára. A hajléktalanok száma egyre nő, s mivel az egyetlen bevételi forrásuk a kéregetés, forgalmas területek válnak célpontjukká, mint például a közelben lévő Ecseri úti metróállomás.
A szerző képei
Azok, akik kiszorultak a szállóról, a környező lakótelepeken keresnek olyan területet, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. Így kapta meg a MÁV-Aszódi telep problémáját a József Attila-lakótelep is. Természetesen, itt is mindennapos témává vált a jelenlétük és a lakók többsége elutasította a jelenlétüket. Néhányan beköltöztek a lakótelep szélén lévő Kiserdőbe és deszkákból, papírkartonokból kezdetleges bungalókat építettek és próbáltak életvitelszerűen élni. Ahogy szaporodtak az építmények, úgy szaporodtak a feljelentések is. Miután a főzés és melegedés céljából gyújtott tüzek az erdő leégését kockáztatták, gyorsan kitelepítették őket az erdőből és eltüntették a papírvárost, de a hajléktalanok továbbra is itt maradtak – a telep utcáin. A hideg beálltával ritkábban és kevesebbeket látni az utcán, de amint megérkezik a jobb idő, a számuk megszaporodik és minden ott folytatódik, ahol előző év őszén abbamaradt. Szemetelés, hangoskodás, veszekedés. Mindkét lakótelep zárt Facebook-csoportjának posztjai zömmel a napi atrocitások, megbotránkoztató viselkedések megosztásáról szólnak. A kevésbé zűröseket néhányan étellel, ruhával próbálják felkarolni, de ezek a kezdeményezések hamar elhalnak.
Mindeközben az Ecseri úti metróállomáson lévő padokat az önkormányzat megszüntette, mert ott állandósult a hajléktalanok folyamatos jelenléte, akik kéregetésükkel a buszra várókat vegzálták, szükségleteiket pedig helyben végezték.
A helyzet évről-évre rosszabb. Nincs elegendő pénz, sem erőforrás a megoldásra. Választások előtt jönnek az ígéretek, amelyek nem teljesülnek és a hontalanok száma egyre csak növekszik. Lassan már megszokottá válik a jelenlétük és az emberek közönyös arccal mennek el mellettük. Nem az ő problémájuk. Akkor kié?
Zakar György
